Köszönöm, hogy ennyien olvassátok a bejegyzésem és megérinti a szíveteket a történetem. Örülök, hogy értékelitek az őszinteségem. Valóban ezekről az ember nem szívesen beszél, adott esetben ír. Mondjuk engem az inspirál, ha mást tudok inspirálni. Mindig is ilyen személyiség voltam és hát nem csak a szépet kell megosztani, hanem a valóságot, hisz az ember életében vannak jó és rossz dolgok. Mindenki máshogy éli meg ezeket az állapotokat.
A legutóbbi írásomat azzal fejeztem be, hogy a volt férjemet egy munkahelyi baleset érte. Ennek már majdnem 12 éve. Akkor voltam 24 éves. 24 éves, mikor az ember általában a legboldogabb időszakát éli. Engem viszont a gyász, a halál árnyéka keresett meg.
Az a nap más volt, mint a többi…
Ő egy biztosítási cégnél volt igazgató. Aznap látogatást tettem nála ebéd körül. Akkor öleltem és csókoltam meg utoljára. Mikor kiléptem az ajtón visszanéztem és csak néztem a szemébe. Ez egy pillanat volt, de máig berögzült ez a pillantás. Nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó. Délután hívtam őt, de nem vette fel a telefont, gondoltam majd visszahív, biztos ügyfélnél van. Este mentem a táncpróbára, mert készültünk az OB-re. Valamiért nem tudtam koncentrálni, nyugtalanított az, hogy nem értem el őt, többször hívtam, de nem hívott vissza. Sokat tévesztettem a koreográfiát illetően is. Talán azon a hétvégén mentem volna versenyre.
Ahogy hazaérkeztem az autóval a lakásunk elé, rögtön kerestem az ő autóját, de nem találtam, ellenben ott volt a szüleim kocsija és tesómé is. Nem is értettem mit keresnek itt este egy másik városban. Kiszálltam az autóból, ott volt a volt sógornőm is, akivel nagyon jó kapcsolatot ápoltam. Mindenki ott volt, csak Ő nem, akit annyira kerestem. Köszöntöttem őket és mondtam nekik, nincs még itthon a párom, hívtam is őt, de nem vette fel a telefont. Ők már tudták, hogy nincs közöttünk. A rendőrség a szüleimet keresték meg. Hál Istennek, így utólag. Már csak azon imádkoztak a szüleim, hogy nehogy valaki felhívjon és elmondják a rettegett hírt. Tudták, hogy nagyon szeretem és ha ezt egyedül megtudom, mikor ők nincsenek jelen, valószínű nem írnám e sorokat.
Ahogy írom most a történteket, vérzik most is a szívem, miközben épp egy keresztény dicséret megy a háttérbe és arról énekelnek, hogyan szabaduljon fel a szívünkből az imádat hangja és Isten biztosítja a tüzet a folytatáshoz. Potyognak is a könnyeim, pedig nem vagyok egy sírós típus, ami nem épp jó dolog, mert sok mindent visszafojtok, de van az pillanat mikor engedem őket szabaddá, hisz ez is gyógyulás útját biztosítja. Jól olvasod még 12 év után is gyógyuló félben a szívem.
Tehát felmentünk a lakásba, miközben a liftben voltunk, nagyon feszült volt az atmoszféra, éreztem belül, hogy valami baj van, de soha nem gondoltam volna, hogy Vele történik a baj. Ültünk a konyhában és apukám mondta: adj lányom egy pohár vizet. El kell mondanunk egy rossz hírt. A férjemet autóbaleset érte, de senki nem mondta ki hogy meghalt. Kérdeztem: és melyik kórházba vitték?
Nem arra gondoltam rögtön hogy az életét vesztette…
De a volt sógornőm mondta ki végül, hogy meghalt. Nem akartam felfogni és elhinni. Úgy fogtak le, mert annyira dühöngtem, ordítottam, sírtam. Mondtam, hogy vigyenek hozzá, de persze nem tették. Csak néztem a közös képünket és azon merengtem, hogy Soha többé nem láthatom. Ezt a fájdalmat nem tudtam, hogy fogom tudni feldolgozni. Persze rögtön a szüleim haza vittek magukhoz. Azt a szeretet, ápolást, amit kaptam tőlük, soha nem felejtem. Viszont a fájdalmamon ez sem segített. Beugrott egy pillanat, mikor együtt horgásztunk, mert nagyon-nagyon szeretett. Ha majd egyszer meghalok, akkor hamvasszatok el és szórjatok a vízbe. Jót nevettünk ezen akkor. Létezik, hogy ez ilyen hamar bekövetkezett, hogy ezt kell teljesítsem? Most már nem vicces, nagyon nem.
Szerettem volna örökre elaludni. Temetés ezáltal nem volt, hanem búcsúztató. Olyat szerettem volna megvalósítani, ami különleges, ha lehet ezt írni egy ilyen eseményre. Szerettem volna, ha bennünket, a mi szerelmünket tükrözte volna a búcsú, az hogy milyen értékes volt, milyen maradandó dolgokat vitt véghez az életében. Elkezdtem fotókat, videókat összeállítani a búcsúztatóra, szöveget írni. A helyszín a legkedveltebb horgász helyére esett. Na, de áramot, hogy csiholjunk a pusztába? Kivittük a plazma tv-t, hogy azon vetítsünk le egy töredéket az életéből. A testvéreim segítségemre szolgáltak és megvalósították az ötletem. A hamvai egy részét a vízbe szórtuk, ahogy kérte. Sokan jelen voltak, és sokan nem. Úgy látszik egy ilyen eset se elég ahhoz, hogy félre tegyék az emberek a sértettséget, a haragot a neheztelést. Szomorú volt ezzel szembesülni. Tudjátok sokan nem örültek a mi kapcsolatunknak.
Az elkövetkező napok, hónapok maga volt a pokol! Nagyon nem akartam elfogadni a helyzetet. Bárhogy próbáltam szemlélni a gyászt, nem tudtam mit kezdeni vele. A hiánya megölt teljesen. Egyszerűen nem tudtam felfogni. Ezért megfogant a fejembe, hogy utána megyek…
Hogy mi történt ezek után? Azt a következő bejegyzésemben megtudhatjátok.
Tarts velem és addig is szép hetet kívánok!
#Hétindító Vidám Marcsival
