Sok ember számára riasztó lehet a gondolat, hogy a családban elfoglalt helye a születési sorrend a sorsát is befolyásolhatja.
Hogy mennyire leszünk bátrak és merünk új utakat kipróbálni, milyen kompromisszumok megkötésére leszünk hajlandóak, esetleg mire leszünk képesek azért, hogy a közösség figyelme ránk irányuljon, már születésünk pillanatában nagy valószínűséggel eldől. Csupán azzal, hogy a családba hányadik gyermekként érkezünk.
Alfred Adler osztrák pszichológus, aki maga is egy hatgyermekes család sarja (és négy gyermek édesapja volt), a saját családjában szerzett tapasztalatok alapján írta meg világhírű könyvét: „Miért akarják az elsőszülöttek uralni a világot, az utolsók pedig megváltoztatni?” Ebben fogalmazta meg azt az alaptézist, hogy születésünk pillanatától harcot folytatunk a szűkös erőforrásokért. Ez a családokra vetítve nem más, mint a szülők figyelme, szeretete, gondoskodása, ideje. A történelem során az elsőszülötteké lettek a legfőbb javak, a család addig felhalmozott vagyona első körben szállt a legidősebb (fiú) gyermekre, míg a legkisebb fiúnak kellett képviselnie a családot a háborúkban.
Az elsőszülött mindent visz?
A mai napig a legnagyobb figyelmet a legelőször a családba érkezett jövevény élvezheti. Nem vitás, az első baba minden mozdulatára ugrunk, ha alszik, pisszenni sem lehet, minden teljesítményét óriási ováció fogadja. Míg a sokadik baba első lépéseinél gyakran nem a járni tanuló kicsit dicsérjük, hanem lelkesen, érzelmileg túlfűtötten, azonnal utalunk az első gyerek első önálló mozdulatára…
A trauma az első gyermeknél természetesen akkor jelentkezik, amikor kistestvér érkezik a családba, így osztoznia kell a szülők figyelmén. Addig biztosra mehettek az élet minden területén, ám a testvér érkezése ezt a magabiztosságot gyorsan felülírja, arra késztetve az elsőszülött gyermeket, hogy harcolni kezdjen, valamint, hogy hatalomra tegyen szert, majd ebből fakadóan uralomra tör az élet minden területén. Végső soron, a már egyszer megszerzett teljhatalmat (egyeduralmat) szeretné csak visszaszerezni.
A középső és a dupla féltékenység
Sokan sokat beszélnek a középsőgyerek-szindrómáról és állítják: a családon belüli legtöbb konfliktus forrása a középső gyerek, aki úgy érzi, elvész a testvérek között, ezért bármilyen eszközzel, de meg szeretné szerezni szülei megbecsülését. Tulajdonképpen kettős féltékenységgel kellene megküzdenie, miközben önmagát, a családban elfoglalt helyét és szerepét kórosan alulértékeli.
Mások és a saját tapasztalataim ezt azonban nem támasztották alá, az én középső fiam volt a legkiegyensúlyozottabb, aki rugalmasan alkalmazkodott az új helyzetekhez, ragyogó kommunikációs eszközei voltak arra, hogy közvetítsen a két, egymással örökké konfliktusban álló legnagyobb és legkisebb között. Igazi békefenntartó volt a családban. Ennek azonban valószínűleg alapfeltétele lehetett, hogy az édesapja kiemelt figyelmet fordított rá, egész egyszerűen csak azért, mert volt közös érdeklődési terület az apa és a középső gyermek között.
A legkisebb forradalmár
A család legfiatalabb tagjai azok, akik uralni ugyan nem, de örökös elégedetlenségükkel és új utak keresésével szeretnék megváltoztatni a világot. A kicsik azok, akik azonnal nemet mondanak minden bevált módszerre, akik hajlamosak felrúgni a családi játékszabályokat, úgy, hogy a szülők jelentős része ezt minden következetességet nélkülözve el is nézi nekik, a nagyobbak legnagyobb bosszúságára.
Az utoljára érkezett gyerekek számára nem lételem a verseny. A család felnőtt tagjai csupán azért imádják őket, mert a világra érkeztek, nincs szükségük rafinált módszerekre és eszközökre ahhoz, hogy figyelmet vívjanak ki maguknak. Azonban a legkisebbek azok, akiket a szülők nem engednek „felnőni”, akik helyett akkor is bekötik a cipőfűzőt, ha azt már rég önállóan megtehetnék, akiket túlféltenek, és életkorukra hivatkozva sokkal többet elnéznek nekik, mint a nagyobb testvéreknek. Ebből következhet, hogy a legkisebbek hajlamosak nem vállalni a felelősséget a dolgaikért, ami jellemző személyiségvonássá válhat későbbi életükben is.
Természetesen a jellemzők nincsenek kőbe vésve, és más tényezők is hatással vannak a személyiség alakulására: a családban elfoglalt hely mellett például fontos lehet a testvérek születési távolsága és a nem is, ám az biztos, hogy a fentiek fényében talán könnyebben megérthetjük a gyerekek viselkedését.
A pszichológus szerint
A születési sorrend fontos „csomag” a személyiségünkben, amely meghatározhatja az élethez való hozzáállásunkat, motivációnkat, akár a későbbi pályaválasztásunkat is. Az elsőszülött gyermek általában komoly gondolkozású, nagy teljesítményekre képes és aggodalmaskodó lehet. A másodszülött kevésbé ragaszkodik a hagyományokhoz, inkább a kreatív dolgokat kedveli, illetve hajlamos nagyobb kockázatot vállalni. A legfiatalabb gyermek gyakran találékony és magabiztos, mindig kész saját döntéseket hozni. Az elsőszülött, teljes, osztatlan szeretetet, figyelmet és támogatást kap a szüleitől, legalábbis néhány évig. Gyakran többet ér el tanulmányai során, mint testvérei: a ráfordított figyelem előnyt jelent neki. Ugyanakkor felelősséget és nyomást is érez, mert esetleg keményebben ösztönzik a szülők a teljesítményre. Ezért lehetséges, hogy az elsőszülött gyermekek hajlamosabbak a szorongásra, mint később született testvéreik.
Jellemző, hogy a fiatalabb testvér sokat tanul a nagyobbtól, ezért idősebbnek tűnik a koránál. Szívesen választ valamilyen kreatív tevékenységet, mert így jobban érvényre tudja juttatni egyéniségét. A legfiatalabb gyermek nagy valószínűséggel magabiztos és független személyiség. Neki már a kezdetektől meg kellett harcolnia a családban elfoglalt helyéért, megtanulta, hogy egyedül kell boldogulnia, viszont az idősebb testvérek segítsége biztonságot és érzelmi stabilitást jelent számára.
És nem szabad megfeledkezni az egykékről sem, akik szinte egész életük során osztatlan figyelmet kapnak szüleiktől. Okosabbak, tanultabbak lehetnek, biztos alapokat kapnak a jövőjük építéséhez, viszont meg kell tanulniuk a másokkal való osztozkodást. Rájuk irányul a szülők összes kimondott és nem kimondott elvárása, így már korán meg kell tanulniuk, hogy kiálljanak a saját elképzeléseik mellett, és képesek legyenek a saját útjukat járni.
Néhány szakember a születési sorrendnek jelentős szerepet tulajdonít a párkapcsolatokban is. Cliff Isaacson szerint, a saját családjukban legfiatalabb szülöttek kifejezetten jól kiegészítik egymást egy párkapcsolatban, míg az elsőszülöttek között nem jöhet létre harmonikus kapcsolat. A születési sorrend azonban nem bír végérvényes hatással életünkre. Az idők folyamán más alkalmazkodási és küzdési formákat alakíthatunk ki kapcsolatainkban.
Gazdag Enikő, pszichológus
