Éreztétek-e valaha, hogy látszólag minden tökéletes körülöttetek, és most jönne a boldogan éltek, míg meg nem haltak rész, Ti pedig valamit kétségbe esve kerestek, de nem találtok, hogy valami mégsem az igazi, és változtatni kéne valamin, valahogy, akárhogy, de nem tudjátok hol és hogyan kezdjetek neki?
Hát az én történetem a futással valahol itt kezdődött az elveszettség és önkeresés kavalkádjában, és akkor még nem is sejtettem, hogy a legnagyobb (futó-) kalandom kezdődik itt és most…
2017. februárt írtunk
Dani (a vőlegényem, akkor már első félmaratonista) talált egy edzőtermet nem is olyan messze tőlünk. Én akkor épp a nemsokára (egy év múlva) esküvőnk lesz és hogyan legyek a nagy napon bombanő depressziómban éltem (és persze mindenki körülöttem nádszálvékony kisportolt superwomen), gondoltam nem árthat egy kis mozgás. Mivel nem vagyok egy „gyúrós” típus, régen pedig szerettem futni, a futópad felé vettem az irányt. Aznap sikerült 7 km-t lefutnom, és mint egy hős ünnepeltem magam ennyi idő kihagyás után.
Aztán futópados edzések következtek heti immáron két alkalommal, miközben szépen lassan kitavaszodott, így én is kimerészkedtem a szabadba futni. Megismerkedtem az oly sokak által dicsért Margitszigeti futópályával, először egy, majd több körben is, majd később a futócipős városnézés lett az új hobbim, mert hát Budapest méltán híres arról, milyen gyönyörű. Futást futás követett, motiváltságomat megpecsételve pedig beneveztem életem első 10 km-es versenyére.
Egyre büszkébb lettem magamra
Április 11 volt, amikor már bőven 8 km-eket futottam. Soha nem felejtem el ezt a napot, szép idő volt, sütött a nap, elindultam egy szigetkörre. Úgy éreztem, enyém a világ, akkor sok-sok idő után először az életemben. Hogy mosolygok, hogy nem tudok szomorú lenni, hogy szépek a fák és viccesek a felhők, és hogy jó így itt és most igazán, és hogy minden olyan nyugodt és idilli, és hogy szeretem azt, aki most vagyok.
És akkor jött a felismerés, hogy mi hiányzott annyira, hogy mi az, amit olyan kétségbeesve kerestem én év elején. Hogy ÉN hiányoztam MAGAMNAK.
Hosszú idő után végre sikerült visszatalálnom ahhoz a nőhöz, aki büszke arra, aki. Ekkor döbbentem rá, hogy miért is vártam ennyire a „futóóráimat”, mert ilyenkor kezdődött egy újabb varázslatos kaland, önmagammal. Szépen lassan hinni kezdtem magamban, lettek céljaim, álmaim, kiegyensúlyozott lettem mind testileg, mind lelkileg, méghozzá annyira, hogy vettem egy profi futócipőt, amiben már a májusi 10 km-es rajtot vártam.
A közösségi média ereje
Közben rengeteg „ismeretlen” ismerősöm lett Instagramon (ahova fejlődésemet dokumentáltam képekkel), megtaláltam azokat az embereket, (és ők is megtaláltak engem) akik valamiért, valahogy az életükbe a futást hívták sportként, és hasonlóan megszállottan élvezik, mint én. Mindannyiuk képei, posztjai inspirálóan hatottak és hatnak rám mai napig. Hiszem, hogy ahogy engem ők motiválnak, talán én is épp úgy motiválok valakit, akinek az én futóképeim adnak egy újabb energialöketet a következő km-ekre.
Azzal hogy végre egyensúlyba kerültem önmagammal, rájöttem miért is ne futhatnék másokkal, így a félmaraton hetén elmentem egy közösségi futásra. És rá kellett jönnöm fantasztikus együtt futni! Azóta is többször voltam, jó hogy találsz egy csoportot, ahol örülünk egymás sikereinek, hogy segítünk, ha a másiknak arra van szüksége, hogy megosztjuk a saját tapasztalatainkat, és szurkolunk egymásnak a versenyeinken.
Akkor már tudtam, hogy sikerülni fog, megcsinálom a félmaratont, amire annyit készültem, és ami számomra a legnagyobb futóélmény volt. A vőlegényem és egy instagramos ismerősöm (de inkább azt mondanám barátom) együtt futotta le velem, én végig mosolyogtam, az endorfin a testemben szétáramolva pedig tette a dolgát a célig.
Azóta sok (női) ismerősöm megkérdezte, hogy „És fogytál a futással?” Ezen én mindig elmosolyodom, lehet, hogy korábban célom volt fogyni, fogytam is talán egy kilót, de számomra a futás ennél sokkal többet adott.
Végre boldog vagyok a saját valóságomban
Rájöttem, imádom feszegetni a határaim, mert még rengeteg célom van, hogy újra megtaláltam önmagam, hogy új barátokat szereztem, hogy a világ igenis fantasztikus hely, és ezt mind-mind annak a februári teremfutásnak köszönhetem (és persze Daninak, aki nem csak a társam, de példaképem is..) Megállás pedig nincs, a maraton volt az én titkos álmom, amit azóta sikeresen teljesítettem.
Facebook: https://www.facebook.com/hajni.barcsik
Instagram: https://www.instagram.com/puxacska/
Hozzászólás ehhez a bejegyzéshez