Gyönyörű, néhol keserves. Imádtam, kicsit később gyűlöltem. Megtapasztaltam, milyen együtt küzdeni a legalapvetőbb kényelmi dolgok nélkül. Megtapasztaltam, milyen izgulni a másikért, míg a sötétben és esőben halad felém. Megtapasztaltam, milyen egy állott szendvicsnek is örülni, és nem nyavalyogni, mert meleg vizet kell innom.
Fésűs Veronika sportfejlesztési mentor írása
Emlékszem, három hónappal ezelőtt azon gondolkodtam, hogy mi legyen a következő kihívás. Elkezdtem készülni egy újabb maratonra, de a pontos versenyt még nem tudtam, mi lesz. Soha nem készültem úgy, hogy nem volt meg a fix időpont. Már kezdtem is aggódni, hogy milyen cél az, aminek nincs időpontja és nincs neve? És akkor jött az üzenet egy kedves, gyerekkori ismerősömtől, hogy van-e kedvem csapatban lefutni az Ultrabalatont? Abban a pillanatban tudtam, hogy ez egy olyan kihívás számomra, ami megér ennyi utazást. Ehhez tudni kell, hogy csapatban soha nem futottam hosszú távot, így izgatott is lettem, hogyan fogok alkalmazkodni a többiekhez, illetve milyen lelki nehézségekkel kell majd közösen megküzdenünk. Látni a célvonalat nemcsak maga a verseny, hanem a felkészülés is nagy fizikai és mentális kihívás volt. A 12 hetes felkészülés korántsem úgy történik, hogy frissen és üdén ébredek, majd mosolyogva elindulok edzeni, aztán energikus és célorientált vagyok. Rengeteg lemondással jár, ugyanakkor a napi stresszel is meg kell küzdeni, hiszen több tevékenységet be kell illesztenem a mindenapjaimba, ahol szintén teljesítenem szükséges. De tény, hogy mégis minden amatőr futó álmodozik arról, hogy egyszer bekerül a hosszútáv- és ultrafutók táborába.
A 220 km teljesítése csapatban is ijesztő lehet, viszont ha ésszerűen felosztjuk a távokat, akkor mindenkinek reális cél és szinte minden egészséges ember képes teljesíteni. Fontos, hogy a mentális oldalát ne becsüljük alá! Következetesen kell felépíteni a távot, ha nem így teszünk, akkor mentális akadályokba ütközhetünk.
Igent mondani a versenyre
Az első mentális akadály, amire a legtöbb ember nem is gondol, a döntéshozatal. A Balaton körbefutása egy olyan ambiciózus projekt, amely elkötelezettséget igényel, és ami sokat követel azoktól, akik teljesíteni akarják. Tehát határozott igent kellett mondanom, ami már önmagában óriási lépés volt a cél felé. Az elmém ellenben sok esetben lustaságra próbált rávenni. olyan gondolataim támadtak, hogy: „ó rengeteg időm van még, ha ma kihagyom az edzést, még mindig ott van 10 hét felkészülni” vagy „Esik az eső, nem szeretnék megfázni, inkább itthon maradok”. Pontosan ekkor kell felhúzni a futócipőt és elvégezni az edzésmunkát, mert ez a belépő a rajthoz!
A motiváció hiánya
Ha csak egyszer is elgondolkodtál már azon, hogy kihagyj egy edzést, akkor isten hozott a futók világában. Gyakori probléma és teljesen normális. De hidd el, ha elvégzed a munkát, sokkal jobban fogod érezni magad utána. Sok esetben a legnagyobb problémám a szeles időjárás volt. Bevallom, a motivációmra nagyon rossz hatással volt. Előfordult, hogy nem is sikerült egy-egy edzésem. A másik véglet, amikor túl magabiztos vagyok. Ilyenkor két probléma merülhet fel: a túledzettség és a sérülés veszélye. 9 éve futok, ezalatt megtanultam, hogy nem lehet terv nélkül és ad hoc módon nekivágni a kilométereknek, mert a sérülés veszélye mindig ott lappang. Mindig figyeltem a testem jelzéseire, és csökkentettem az edzések mennyiségét, ha azt éreztem, hogy a futás- teljesítményem rovására megy.
Van egy nagy előnye a balatoni élménynek. Mentálisan rendkívül megerősített! A Balaton körbefutása az élet nagy metaforája. Néha fent vagy és néha lent. De végül mindig érdemes harcolni. Ez igaz az életre is.
A verseny napja
A nap, amire hónapokat dolgoztam. Több ezer futó jelenlétében úgy éreztem, hogy felrobban a szívem az izgalomtól és a büszkeségtől. Hajnali 5 óra 45 perc. Elindultam. Évek munkája volt, mire kifejlesztettem magamban, hogy ne fussam el a verseny elejét, gyakorlatilag azonnal be tudok állni az alaptempómra. Egy jó futóóra ebben plusz segítségemre van. A kezdeti kilométerek mindig könnyen mennek, szinte repül az idő és úgy érzem, hogy ki tudnék futni a világból. Ami, hozzáteszem, a lehető legszerencsésebb érzés, hiszen ez azt jelenti, hogy nem vagyok fáradt és felkészült vagyok. Azonban elérkezik a pillanat, amikor megkezdődik a küzdelem. A legtöbb gyakorlott futó számára a harcok 32 kilométer körül kezdődnek. Ez az a pont, amikor az elme küldi a vészjeleket. Az első gondolatom, hogy csak belesétálok kicsit és jobb lesz. Szerintem az egyik legnagyobb hiba. Amint egyszer belekóstolsz a táv során a sétálás pihentető érzésébe, a legkisebb nehézségnél azonnal „hozzá fogsz nyúlni”, mint kisegítő lehetőség. Ezzel ellentétben végig élveztem a kilométereket, a kényelmetlenség ellenére, hiszen autóban „éltünk”: ott öltöztünk, tisztálkodtunk, étkeztünk és pihentünk. Csodálatos érzés volt érezni egymás elhivatottságát! Voltak szakaszok, ahol küzdeni kellett a pályakörülmények és a meleg miatt. Előfordult, hogy majdnem bepánikoltam attól, hogy nem fogom kibírni a következő frissítésig. Aztán eszembe jutottak a többiek. Várnak a váltóponton, nem tehetem meg azt, hogy az érzelmeim irányítsanak!
Pezsgőeső a finishben
Hajnali 3.30. Ahogy közeledtem a célhoz, biztos voltam abban, hogy sikerült, megcsináltuk! Komoly gyomorfájdalommal küzdöttem már akkor, de amint meghallottam a speaker hangját és a zenét, tudtam, hogy már csak pár száz méter. És akkor megpillantottam Mariettát, Enikőt és Ildikót, ott vártak, fáradhatatlanul, boldogan. Együtt futottunk át a célkapun, ahol Ildikó párja pezsgővel avatott fel minket. Elégedett, boldog és büszke vagyok!
