Klímaügyben nehezebb optimistább gondolatokat papírra vetni, mint klumpában felfutni a Mount Everestre, pedig valószínűleg arra is gyúrni kellene egy picit. Pedig milyen jó lenne arról írni, hogy a magunk mögött hagyott évtizedben megvalósultak a károsanyag-kibocsátással kapcsolatos célok, a légkör nem melegszik tovább, csökkent a globális hulladékmennyiség, mérséklődött a társadalmak konzumidiotizmusa, a gazdaság és a politika nagykutyái pedig valóban megrogytak a felelősség súlya alatt. S végre mernek döntéseket hozni.
Ellenben, ha hinni lehet az ENSZ-nek és a témával foglalkozó kutatók ezreinek, akkor bizony minden idők legnehezebb időszaka elé néz több mint hétmilliárd ember, a Föld mintegy nyolcmillió növény- és állatfaja, miközben a kihalás veszélye közvetlenül már legalább egymillió fajt fenyeget napjainkban is. Grönlandon a jég milliárdtonna számra olvad, a skandinávok éppen a közép-európai nyarakkal ismerkednek, s gyakorlatilag az egész bolygót elborítja a szemét. Tomboló viharok, árvizek, e sorok írásakor Ausztráliát emésztik a soha nem látott bozót- és erdőtüzek. S miközben az ország lángokban áll, a kormányfő Hawaii-ra utazott nyaralni, majd egymillióan csodálták meg e rendkívüli helyzetben is megrendezett tűzijátékot. Önmagában ez is mutatja: valami „eltört”.
Sok kicsi sokra megy?
Vajon a (fogyasztói)társadalmak, az egyes egyének mit tehetnek? A zöld mozgalmak, a tudatosságot erősítő ilyen-olyan (online)kihívások, a zero waste-szemlélet valóban világát éli, ám mindez az emberiségnek csupán csak kisebbik hányadát érinti és készteti akár teljes életmódváltásra. Vajon mindez mihez elég egy olyan rendszerben, ahol a fogyasztás az identitás része, ahol minden, az ember köré épített ökoszisztéma egy, a profitra törő gazdasági rendszer kiszolgálását segíti elő?
Vajon honnan merítse az ember a motivációját a zero waste életmódra, ha az átállás – gondold végig a folyamatot, főleg, ha családos ember vagy – közel vállalhatatlan lemondásokkal jár? Vajon mit is jelent összességében, hogy néhány millió ember szelektíven gyűjti a szemetet, nem eszik húst, ha nem vásárol ötpercenként új göncöt magának, amikor vannak országok, ahol naponta üzembe helyeznek egy szénerőművet? Nem állítok semmit, csak kérdezek.
Erős ellenszélben sem adhatjuk föl
És mégis. Rajtunk (is) múlik, hogy milyen lesz a jövő, milyen világban nőnek fel a gyerekeink. Könnyű lenne legyinteni – sokan, túl sokan legyintenek is –, de inkább ne tegyük. Bár nyilván lenne még hová fejlődnöm, biztos maradok a már jó régen megkezdett úton; továbbra is szelektíven gyűjtöm a szemetet, csak szükséges dolgokat veszek meg, s ahogy az elmúlt húsz évet is remekül töltöttem vegetáriánusként, úgy a következőkben is maradok a húsmentes életmód mellett. Egyszerűen nem látok más lehetőséget, csak hogy tegyük meg, amit a saját szintünkön meg tudunk tenni.
Lippai Roland coaching szemléletű tanácsadó, amatőr maratonista írása
