Köszöntelek Kedves Olvasó!
Immáron a 6. bejegyzést írom, ami egyben a legnehezebb és legfájdalmasabb rész, de ez is az életem részéhez tartozik. Az őszinteség az egyik legnemesebb, időnként a legnehezebb emberi vonás. Miért nehéz? Azért, mert tudni kell azt, hogy hogyan legyünk őszinték az emberekhez, hogy az ne tűnjön úgy, direktbe fájdalmat akarunk okozni. Ehhez kell egy erős szív is, tudni kell kezelni.
Nem szeretnék nagy bölcsességeket megfogalmazni, netalán tanácsot osztani, csupán csak amit én átéltem, átélek azokat jegyzem le. Mindenki vonja le és vegye ki azt, amit szeretne a szívébe hordani. 17,5 évesen a tánc miatt és mert szerintem apukámtól örököltem, talpraesett voltam. Hordoztam a csibészséget, a rafináltságot, ugyanakkor a kedvességet és a tiszteletadást. Azért nem csak apukámtól, édesanyámtól is örököltem ezekből a személyiségjegyekből. Nem voltam egy pasizós típus. Nem ugráltam egyik férfi karjából a másikba. Pedig sokan ezt gondolták rólam, a nagy szám és a táncos pályafutásom miatt. Hát nem a népi tánc lépéseit táncoltam el az egyszer biztos, (ami nagyon tetszik) hisz tudjuk, azért az egy erkölcsösebb vonal. A lain műfaj fogott meg igazán.
A ruhám nem volt visszafogott. Akkoriban nem mértem fel, hogy az emberek levonhatnak egy ilyesfajta következtetést is, miszerint erkölcstelen lennék. Valószínű nem is érdekelt volna. Hisz, aki meg szeretett volna ismerni az úgy is a dolgok mögé lát. Mint említettem a múlt heti bejegyzésemben, a Nagy Őt a fúvószenekarban ismertem meg. Szerettem flörtölni és hazudnék, ha azt írnám, hogy nem imponált, hogy sokan megnéztek és megdicsértek. Így történt ez, mikor a leendő férjem is el kezdett udvarolni. Mivel nem szerettem volna komolyabb kapcsolatot, hisz elég fiatal voltam, mindössze 17,5 éves, ezért se vettem ezt a flörtnek indult dolgot komolyan. Semmit nem tudtam róla, csak azt láttam, hogy csibész a mosolya. Aztán beszélgettünk és szimpatikus lett.
Szerettem, hogy felnőttként kezel és tudtunk komolyabb dolgokról is beszélgetni. Azt észrevettem magamon, hogy sokkal inkább el tudtam beszélgetni jóval idősebb emberekkel, mert valahogy jobban megértettem magam velük. A velem egy idősek vagy a 4-5 évvel idősebbek nem hoztak lázba, egyszerűen gyerekesnek tartottam őket. Barátként persze teljesen király volt, de komoly kapcsolatra nem. Szóval elkezdtünk ismerkedni, de valahogy soha nem jött szóba a kora vagy úgy egyáltalán milyen háttérből jön… egy ideig. Aztán ahogy a napok teltek, észrevettem, hogy egyre többet gondolok rá és kedves a szívemnek. Igazából ha találkoztunk egy rendezvény kapcsán, izgatott voltam, és ez nem volt nálam jellemző. Nem tudtam belül, hogy ez a szerelem kezdete, csak úgy történtek az események, érzelmek. Később a tudomásomra jutott, hogy ki is ő valójában. Ő nem mondta el.
Aztán kiderült minden…
Ő volt a Zeneiskola alapítója, igazgatója. Volt élettársi kapcsolata és gyermeke. Később elmondta, hogy jóval idősebb nálam. Konkrétan 23 évvel. Belül éreztem, hogy ez nincs így jól, de valahogy az érzelmek erősebbek voltak, mint a józan ész. A mi kapcsolatunk nem volt egyszerű, hisz eleve el sem mondtam otthon, hisz tudtam hogy ez bajnak számít. Tehát titokban kezdtünk el találkozni. Minden területen éretlen voltam, mind érzelmileg, mind szexualitást tekintve.
Irtó nehéz helyzet volt
Volt félelem, öröm, könny, csalódottság, harag…hű sok mindent tudnék írni. De mi van a másik kapcsolattal? Próbáltunk szakítani többször is..de nem ment. Sokan elítéltek minket és persze voltak, akik beleéreztek a helyzetünkbe. Mindenesetre valaki vagy valakik mindenképp sérültek. A szüleim és bátyáim mikor megtudták, kitört a 4. világháború. Valahol megértettem őket. Nyilván azt hitték hogy az egy szem lányukat “elrabolja” illegálisan egy meglett férfi. Akkor ezt persze nem így éltem meg, hisz mikor szakítanunk kellett, akkor az életem is el akartam dobni érte. Iszonyú helyzet alakult ki.
Végül mégis harcolt értem a Nagy Ő, harcoltunk egymásért. Bemutatott az anyukájának, aki először látta igazán a fián, hogy Boldog. És hát valljuk be őszintén, ki láthatja igazán az igazságot, ha nem az édesanya a gyermeke szemében?! Később el is mondta ezt nekem. Miután bekövetkezett a baj. De még ne szaladjunk ennyire előre, hisz a tiltott kapcsolatból később nyitott kapcsolat lett és esküvő. Gondolhatjátok milyen nagy mulatság volt. Az egész város tudta, (inkább falu) hogy megházasodunk. Jöttek az irigy és rosszindulatú szemek és az igazaké is. Olyanok is, akik szívből tudtak örülni.
A szüleim nagyon megszerették Őt, felnéztek rá
Később láthatták, mennyire szeretett és óvott engem. Sok szépet megéltünk együtt. Megszerettette velem a horgászatot. Persze a világ sokszor ítélkezve nézett ránk. Tipikus mentalitás, vajon melyiknek lehetett sok pénze? Lehet, hogy olvasás közben neked is ez felmerülhetett. Ezt itt nyitottnak hagyom. Majd belül eldöntöd. Egy idő után új életet kezdtünk, másik városba és a zenei pályafutását abba hagyva (nem ezért) új munkába kezdett. Ott is szerették az emberek. Egy nagyon intelligens, kedves szívű, szerethető ember volt. Építgettük életünket, nehézségekkel szembe nézve. Az anyagi megélhetés nem volt könnyű, de harcoltunk. Sokat. Olyan szinten, hogy igazából egy munkahelyi baleset kapcsán elvesztettem Őt. Jött életem legrosszabb híre. Ha kíváncsi vagy a továbbiakra, tarts velem a következő bejegyzésnél. Addig is legyen csodás a napod, heted.
