Szép napot Kedves Olvasó!
Lehet, hogy már kezedben a kávéddal/teáddal olvasod a mai bejegyzésem, amit kíváncsian vártál. Előző héten a Gála estről írtam, ami elindította a táncos utam. Valóban szépen indult és mint egy filmben – csak ez épp a valóság – ketté törte a még el sem kezdődött utam. Természetesen nem hagytam magam. 💪🏼
Elballagtam általános iskolából és ahol laktam kis városomból is egy darabig. Nem túl messzire, hisz elég ragaszkodó típus vagyok, családszerető, de ettől függetlenül talpraesett. Kollégiumba jelentkeztem, lévén minek utazzak minden nap! Borzasztó nagy távolság volt, körülbelül 30 km. Hát szégyen nem szégyen, de annyira hiányoztak a szüleim, mikor beköltöztem a kollégiumban, hogy emlékeim szerint már másnap telefonáltam sírva, hogy én nem vagyok idevaló, jöjjenek értem. Így haza is költöztem és maradtam bejárós. Abszolút nem bántam meg.
A csínytevéseket így is megjátszottam. Tesi órák voltak középsuliba is, de már nem olyan volt, mint általános iskolában. Még mielőtt bekövetkezett a balesetem, aminek következménye a műtő asztal lett, előtte leírom az előzményét. Általános iskolában történt először a térdkalácsom önálló élete vagyis kiugrált időközönként, mikor ő úgy gondolta. Nem feltétlen sport közben, elég volt egy rossz mozdulat. Kisgyerekként nem kifejezetten voltam nagyon kislányos típus, (persze rengeteg babám volt) lévén, hogy három bátyám van és az akkori szomszédaim, akikkel egyidős voltam, többsége fiú volt. Ezért sűrűn fociztam velük. Nagyon szerettem, viszont soha nem tudtam kiteljesedni, mivel futás vagy cselezés közben kiugrott a térdem. Esés közben mindig helyreállt. Ezt nevezik fél térdkalács ficamnak.
Emellett kézilabdáztam is, na nyilván a rotációs forgásoktól is kiugrott, így mentem kapusnak. 🤪 Nagyon gáz volt. Volt, hogy ping pongozás közben is kiugrott. Szóval egyre sűrűbben piszkált és keserítette meg az életem ez a ficam. Középsuliban a futásomon szerettem volna javítani, de futás közben ismét kiugrott a térdem, jó hosszú részt csúsztam, mert lendületben voltam. Ott egy darabig vége is lett ennek a kiugrálós időszaknak, mert elszakadt a szalagom. Idáig vezetett az, hogy folyamatosan kiugrált a térdkalácsom.
Miért nem mentünk el vele előtte orvoshoz?
Mert pár nap és mindig helyrejött,, kicsit bedagadt, vizes ruháztuk és pikk-pakk helyrejött. Volt, hogy sokszor már nem is szóltam otthon, egyszerűen nem vettem róla tudomást. Hát mit mondjak azaz írjak, nem volt ésszerű döntés és meg is lett a következménye. Szolnokon lett műtve, összevarrták a szalagot, aztán csókolom. Azért írom így, mivel nem lett megoldva a probléma gyökere, ugyanis utána is valamennyi idő elteltével ismét kiugrált, sőt a másik térdem is. Szóval jó kis kezdet volt ez a középsuliba. Mankóval kezdtem el bejárni egy idő után. “Csodás volt.” És hát a műtétet se viseltem túl jól.
Egy rövid és érdekes sztori mikor kitoltak a műtőből és nem voltam még magamnál…
Édesanyám mesélte el nekem. Azt kezdtem el mondani dühösen, hogy ez mind azért történt velem, mert Ádám és Éva letépték a tiltott almát. Ezért kell most nekem szenvednem. Nagyon igazságtalannak éreztem. Mindezt úgy, hogy nem nevelkedtem vallásosan. Nem jártunk templomba. Hittek Istenben a Szüleim, meg volt egy két kereszt otthon, arany fuxba. Tudjátok a Romák nagyon aranyosak, így is úgy is de ennyiben ki is merült a téma. Na, ez az aranyért rajongás nekem nem jött át, én inkább a bizsukat csíptem/em. Azért jegyeztem meg az Ádám, Évás sztorit, mert évek után ennek még lesz jelentősége az életemben. Nem is kicsi.
Miközben jártam gyógytornászhoz, javult az állapotom, de keserves könnyekkel jöttem el mindig. Volt hogy már annyira utáltam, hogy el sem mentem, illetve az agyam annyira ellenkezett, hogy nem mindig bírtam azokat a gyakorlatokat elvégezni. Nagyon nagyon rossz volt. Hihetetlenül tudtam szenvedni és 13 évesen ezt tragikus dolognak tartottam. Nem tudtam, hogy lesz így tánci, tánci. Egyik nap kihirdették a suliba, hogy ki mit tud?-ot rendeznek. Műfajok közül a tánc is ott szerepelt. El sem hittem, hogy pont akkor rendezik meg, mikor még fel sem épültem teljesen. Mikor ez történt, már nem mankóztam, inkább csak vontam, húztam magam után a lábam. Nem tudtam még teljesen behajlítani a térdem, mondjuk a mai napig így van ez. Annak köszönhető, hogy nem jártam anno végig a gyógytornát. Én meg büszkén bejelentettem a gyógytornásznak, hogy indulok tánc kategóriába a Ki mit tud? versenyen. Nagyon nem örült, hisz fel sem épületem, engem meg pont nem érdekelt ez akkoriban.
Eszem ágában se volt kihagyni ezt a lehetőséget. Tehát elkezdtem megalapítani a lány csapatot és készülni, gyakorolni a Nagy napra. A tagok olyan lányok alkották, akikkel együtt mazsoretteztem. Nekik már volt rutinjuk. És végre eljutok a Ki mit tud verseny napjához.
Remélem izgatottan olvasod és várod a következő bejegyzést, amiben részletezem a Ki mit tud, kimenetelét! Addig is legyen csodás heted!
#Hétindító Vidám Marcsival
