Azt mondják, hogy az ember csupán addig érez félelmet, amíg a félelem tárgyához kapcsolatos megismerés be nem következik. Amikor ugyanis tisztába kerülünk az ismeretlent jelentő dologgal, máris elillan a bizonytalanság és frusztráció.
Vannak szorongásaink, félelmeink, aggodalmaink, amelyek felfedezéséhez akár évtizedek sem elegendőek. Rengeteg automatizmus működik bennünk, és amíg szépen egyesével nem járunk utánuk, ezek úgy irányíthatják az életünket, hogy szinte nem is tudunk róluk. Azt érezzük csupán, hogy gátolva vagyunk, hogy valahogyan nem vagyunk képesek a saját igazságaink mentén élni. Léteznek a szüleinktől hozott minták, vannak a kimondott és kimondatlan elvárások, és meglehet, hogy a családunkban akár titkok is lebegnek a levegőben. Akárhogy is, amíg a szülők nem válnak tudatossá saját személyiségük felől, amíg önmaguknak is hazudnak, manipulálnak és játszmákat játszanak, addig olyan egészségtelen mechanizmusokat hoznak létre a következő generációban, amelyekkel a gyerekeknek felnőttként is sok dolguk lesz.
És itt be is zárul a kör, hiszen, aki úgy áll neki a párválasztásnak és családalapításnak, hogy önmagával egyáltalán nincs tisztában, az szinte biztosan megismétli ezt a ciklust.
A felnőtté válás ott kezdődik, ahol a teljes felelősségvállalás
A szüleinkkel és körülményeinkkel takarózni egy bizonyos ponton túl nem ok, csupán iránytűként funkcionálhat mindaz, amit megéltünk mellettük. A saját félelmeinkért is mi vagyunk felelősek és azért is, hogy véglegesen megértsük, hogy miből táplálkoznak ezek. A táplálkozás kvázi szó szerint értendő, hiszen aminek figyelmet adunk, annak energiát is adunk, tehát tápláljuk. Ilyen reakció a tagadás és hárítás, mert napi szinten jelen van, az egész biológiánkban megtalálható. Családi mintáinkat így inkább térképként ajánlatos használni, nem pedig ujjal mutogatni azokra.
Persze a gyógyulás folyamatában igenis lesz helye, ideje és értelme annak a szakasznak, amikor még áthárítjuk a felelősséget, amikor dühösek vagyunk és fáj mindaz, ami megtörtént vagy épp nem történt meg és hiányként tekintünk rá. Ezt a szakaszt is át kell élnünk és meg kell értenünk mélységeiben, bele kell mennünk minden hozzá tartozó érzelembe, hogy onnan töltekezve végre tovább léphessünk majd egy újabb állomásra a megértés útján. Amikor már objektíven vagyunk képesek rátekinteni a múltra, akkor eljöhet a megértés és megismerés fázisa.
Mindenkinek van saját története, ahogy a szüleinknek is
Amikor erre rádöbbenünk és már érzelmi bevonódás nélkül tudjuk elhelyezni az ő saját történetüket a valóságban, az a megértés alapját adja. Azt is mondják, hogy mindenki egytől egyig a saját legjobb tudása szerint cselekszik. Azt hiszem ez könnyen belátható kijelentés. Azonban a „saját legjobb tudás” személyiségfejlődésről személyiségfejlődésre, tudatosságról tudatosságra teljesen eltérő. Ezekben a különbségekben pedig megjelenik a morál, az érzelmi világ, a mentális vetület és a személyiségfejlődés egy-egy pillanata. Ezt úgy értem, hogy adott ember okozhat fájdalmat másoknak, majd képes lehet önmagát meghaladva belátni, hogy korábban nem volt tudatos bizonyos dolgok kapcsán. De persze általános az is, hogy emberek 20- 30-40 évet is stagnálnak, és nem tudnak kitörni a saját lehúzó örvényeikből. Mindenesetre, amikor ezt valóban és mélyen a szívünkből átérezve megértjük, akkor egyben azt is jelenti, hogy mi magunk elérkeztünk arra a tudatszintre, ahol egy nagyobb képet érzékelünk már. Ha itt járunk és átszűrtük magunkon minden állomás egy-egy érzelmi és kognitív tapasztalását, akkor egészen nagy teljesítményt tudhatunk magunk mögött.
Aki arra vállalkozik, hogy megismerje a félelmeit és szorongásait, és elindul ezen a kalandos úton, nagy valószínűséggel segítséget igényel majd egy megbízható és hozzáértő támogató képében.
Erre azért is lehet szükség, mert a megfelelő terapeuta képes irányban tartani az expedíciót, nem hagy majd elkalandozni útközben. Ő abban is segítségünkre lehet, hogy a térképen olyan jelzéseket is meglásson és megértsen, amelyeket mi nem. Kívül maradva a történetünkön vezet végig abban a zegzugos labirintusban, ahol mi még a pókhálókat és denevéreket látjuk csak, ő azonban már a kiutat vette célba és tudja, hogy épp arra tartunk. Kérhetünk segítséget és ez egyáltalán nem olyasmi, amit szégyellni kellene. Aki ugyanis segítséget tud kérni, az elindult az úton és remélhetőleg eléggé eltökélt a változáshoz, hogy egy minőségibb és nyugodtabb életet élhessen a hátralévő években. Megtisztelve ezzel önmagát és a létezést.
Csurgó Krisztina személyi edző, iskolai magatartás és wellbeing vezető írása
