Fésüs Veronika

Kisgyerekként leginkább a sport és az irodalom érdekelt. Iskola után atlétikára jártam és a legtöbb időmet az irodalom tanárommal töltöttem. Az iskola volt a második otthonom. Belülről éreztem, hogy felnőttként a sporttal és az írással akarok foglalkozni. Középiskolás éveimre mindezt elfelejtettem. Az élet iránti szenvedélyem leginkább lázadásban nyilvánult meg.

Barátságom újra a mozgással közel 9 éve kezdődött. Kezdeményezésemnek egyfelől személyes, másfelől mások motivációja volt a cél. Először csak kíváncsi voltam, majd elkezdtem célirányosan megtervezni a sportpályafutásom. A személyes motivációm közösségivé alakult.

Az emberek szeretete mindig a mozgatórugóm volt. Ez az, ami az évek során nem változott. Mindig felismertem másban a jót és tehetséget, a küzdeni akarást és a jobb élet sorsát. Ezt közvetítem a futás által. Ezek azok az értékek, amiket tanítok a mentorálás során. A futás megtanított arra, hogy ne rohanjak. Megtanított arra, hogy mélyen belehelyezkedjek egy olyan sportba, ami a lelkemmel is azonosulni tud. És mindenekelőtt megtanított az Egyre koncentrálásra.

Kinyitottam az egészség ajtaját

A kezdetek

Vártam a zárórát, és arra gondoltam, hogy élhetnék egészségesebben is. Ez a gondolat beköltözött a fejembe és attól a naptól nem hagyott nyugodni. 9 évvel ezelőtt egy multinacionális cég egyik vezetőjeként nagyon kevés időm volt magamra. Dohányoztam és rendszertelenül étkeztem, tulajdonképpen amikor időm engedte. 14-16 órákat dolgoztam, általában az esti órákban végeztem.

Az életem nem volt éppen egy tündérmese abban az időben. Édesapám haldoklott (hozzáteszem soha nem volt jó kapcsolatom vele-erről a következő részben lesz szó), a magánéletem pedig a lehető legrosszabb állapotban volt. Kerestem a kijáratot, a megfelelő ajtót, szerettem volna elkapni az áramlatot, ami segít abban, hogy értékesnek érezzem magam.

A döntés, ami elindított az utamon

Egy reggel felébredve eldöntöttem, hogy változtatok. Otthagytam a régi életem és kinyitottam a szívemet. Erre nem lehet igazán felkészülni, úgy gondolom, hogy mindenkinek eljön egy pillanat az életében, amikor elege lesz és ki akar törni. Mindig küzdő típus voltam, tudtam, hogy mit akarok és el is érem.

Olyan döntéseket kell hoznunk, ami előrébb visz minket az életben még akkor is, ha abban a pillanatban fájdalmas is. Nehéz leírni egy olyan érzelmet, ami fájdalmat és örömet okoz egyszerre. Mégis a döntés fájdalma fejezi ki legjobban, hogy kik vagyunk és hová akarunk eljutni.

Az új élet a régi fájdalmából születik

Szó szerint hátra hagytam mindent. Soha nem voltam olyan elszánt, mint akkor. Éreztem, hogy máshol van a helyem. A régi életemben 1 évig terveztem a váltást, szinte minden nap a küzdésről és túlélésről szólt, és be kellett látnom, hogy nincs helyem már az életem eme verziójában.

Maga az út az úti cél

A mai napig nem tudom megmondani, hogy mi hajtott akkor. Mindezt a hajtóerőt máig érzem. Tudatosan, megtervezve, néha kockáztatva. De tudom, hogy ahol tudatosság uralkodik, ott elveszettségnek nincs helye. Így hát sport mentoromnak – Dr. Csisztu Attilának, aki többszörös Ironman – köszönhetően felhúztam a futócipőm és elindultam lelkesen, világmegváltó gondolatokkal. Aztán 500 méter után már nem is akartam megváltani semmit. Ziháltam, fájt mindenem, a tüdőm könyörgött azért, hogy álljak le. Rájöttem, hogy a világot nem érdekli az én kínom, ezért eldöntöttem, hogy csak azért is a fejlődést választom! Az egészségem az én felelősségem, építkezni fogok abból a csekélyből, ami bennem van.

Annyi dolgunk van még

Lehetősége mindenkinek van, ha nagyon akarja. Van olyan, hogy más irányba terelődik az életünk, és egy ideig nehéz lesz. Ha jól használjuk fel a kezdeti nehézségeket, akkor olyasmit nyerünk, ami ritkán adódik: megmutatja, milyen a lelkünk. Szerintem ez a fejlődésünk csúcsa! Ezt teszi a futás, jobb ember lehetsz tőle.