Végigcsinálod vagy el sem kezded? Tudom, hogy ez egy provokatív kérdés. Nem! Pontosítok: csak azok számára jelenthet provokációt, akik „el sem kezdik”, csak álmodoznak arról a valamiről, amit szeretnének elérni, megvalósítani.
Aki számára az álomból, gondolatból nem lesz cél, annak eléréséhez nem készül cselekvési terv – és ezért szinte az egész világra haraggal tekintenek. Azért is tartom a fenti kérdésemet (ál) provokatív felvetésnek, mert ez csak azoknak emeli meg a harag vagy indulatszintjét – bizony, megemeli –, akiknek a környezete soha semmit nem kérdőjelez vele kapcsolatban, így pedig szépen ott ragad egy csinos és (becsapósan) kényelmes buborékban. Ne kerteljünk, hagyjuk a mellébeszélést: egy változás minden esetben fájdalommal jár. Az a kérdés, hogy elfogadjuk-e, hogy tiszták-e a céljaink, s azok eléréséért mit teszünk meg.
A visszajelzések csak akkor építenek, ha azokat jó szándék, együttérzés és a másik tisztelete hatja át.
Gyakran találkozom olyan emberekkel, akik szeretnének változást elérni az életük egy-egy területén. Sok minden szóba kerül: egy új állás vagy karrier, egy új életmód kialakítása, több énidő, vagy akár a magasabb önismereti szint. Változtatni akarnak, mert rájöttek, hogy ugyan még nincsen nagy baj, de a lelkiállapotuk, a szervezetük, a környezetük már azért megadja a maga jelzéseit feléjük. Jól döntenek, amikor nemet mondanak az elhízásra, az infarktusra vagy esetleg egy válásra, és igent a jobb emberi kapcsolatokra és a jobb életre való törekvésre.
Vigyázat! „Jobb” életre és nem a „tökéletesre”!
Én pedig mindig nagy nyitottsággal figyelek ezekre a törekvésekre s számomra valóban egyfajta hősök azok, akikben már legalább a szándék megjelenik a korrekcióra. Szerencsére sok sikersztori jön velem szembe, de valójában sokkal több a kudarcos történet. Ez nem csak az én megélésem: a helyzetet összességében mutatják a magyar társadalom életmód-, egészségügyi és mortalitási arányszámai is, vagyis attól, mert „tele van a Margitsziget futókkal”, sajnos tíz magyar emberből hét heti harminc percet sem szán magára például a sport terén, a többiről ne is beszéljünk.
Én pedig tudom, hogy képes vagy rá. Csak rendet kell tenned a fejedben; a gondolataidban, az érzéseidben. Újra kell magad kalibrálnod. Ne rázd önként a pofonfát.
Engedd meg magadnak a sikert
Szóval azt látom, a folyamat vagy el sem kezdődik, vagy az addigi életre való előzetes rátekintés hiányában, irreális célok kijelölésével jön el a súlyos és elkedvetlenítő kudarc. Pedig ennek nem kellene így lennie, mert ha hiszed, ha nem – ha kételkedsz, tapasztald meg! –, hogy a sikertörténet megírása sokkal könnyebb, mint rosszkedvűen, álmatlanul forgolódva pörgetni az „Erre se vagyok képes” című kisfilmet. Ha még nem jártál a Kékesen, akkor először ne a Mount Everestet akard megmászni. Ha utoljára általánosban mozogtál tesiórán, ne akarj már a folyamat elején heti ötször edzeni, mert sem a szervezeted, sem az addigi életalgoritmusod nem áll rá készen. Megvan a módja annak, hogy biztosan elérd a céljaidat. Első lépésben reális képet kell kapnod magadról; mi a célod, ahhoz képest hol állsz most és mit kell tenned azért, hogy elérd a céljaidat. Az őszinte szembenézés minden esetben fájdalommal jár, csak hogy továbbra is őszinte maradjak. Viszont tiszta gondolatokra és érzésekre van szükséged ahhoz, hogy elindulhass egy új – számodra jobb – úton. De nem elég csak az első lépéseket megtenni, az úton ott is kell maradni. Biztos vagyok abban, hogy ha elég bátor vagy ezzel dolgozni, ha elkötelezett vagy magad és a változás felé, akkor a világ és benne a lehetőségek tárt kapukkal várnak.
Lippai Roland coaching szemléletű tanácsadó, amatőr maratonista írása
