Manapság egyáltalán nem ritka jelenség, hogy harmincas éveik környékén járó fiatalok még élvezik az otthoni fészek melegét, nem igazán akaródzik nekik a költözés, szívesebben maradnak inkább családjukkal, ezzel hárítva a felnőtt lét összes felelősségét, egyidejűleg pedig kihasználva a „mamahotel” összes előnyét. Vajon mi állhat viselkedésük hátterében? Miért félnek felnőni és vállalni az életkorukhoz illő szerepeket?
Pán Péter szindrómának nevezik azt a jelenséget, amikor valaki ugyan már felnőtt testben él, de valami miatt megrekedt a gyermeki létben. Ők azok az „örök gyerekek”, akik tetteikért nem merik vállalni a felelősséget, félnek az elköteleződéstől, jövőképük nincs, valamint megelégszenek azzal, amijük éppen van.
A jelenséget Dan Kiley amerikai pszichológus vetette papírra először, 1983-ban megjelent „A Pán Péter szindróma: Férfiak, akik sosem nőnek fel” című könyvében. Művének megírását az ihlette, hogy páciensei közül több olyan személlyel is találkozott a 80-as években, akiknek viselkedésére jellemző volt a fent említett tünetegyüttes.
Mi állhat a háttérben?
A jelenség kialakulásának hátterében több tényezőt is érdemes megvizsgálni. Ott van például a túlzottan óvó és védelmező szülői viselkedés, mely nem ritka jelenség. Gyakran halljuk valakiről, a következő jelzőt: „anyuci pici fiacskája, nem véletlenül. A szülői gondoskodás egészséges határokon belül normális és teljesen természetes, akkor van probléma, ha mindez szélsőségekbe csap át. Ha valaki szülőként megfojtja a gyermekét, korlátozza a szabadságát, azzal többet árt, mint használ. Ilyen esetekben válhatnak a fiatal felnőttek Pán Péterekké, olyan személyekké akikben nem alakul ki a felelősségtudat, nem mernek kockázatokat vállalni, valamint nem sajátítják el az érzelmek kezelésének megfelelő módjait sem.
Egyik a másikból eredhet ugyan, de itt mindenképpen meg kell említeni a másik oldalt is. Mi történik abban az esetben, ha maguk a fiatalok kötődnek túlzottan és ők azok, akik inkább a mama szoknyáján ülnek? Pszichológusok szerint többnyire az önbizalomhiány áll mindenek mögött. Egy olyan személy, aki nem hisz kellően magában, nem képes azt sem elhinni, hogy ő karriert építhet, hogy elérheti a céljait, valamint kialakíthat tartós párkapcsolatot. Tény és való, hogy nem könnyű kilépni a gondtalan gyermekévekből, feladni a biztosat a bizonytalanért, de ez az élet rendje.
Természetesen nem mehetünk el a társadalmi tényezők mellett sem, hiszen azok is nagymértékben befolyásolják a fiatalok viselkedését. Régen a gyerekek a húszas éveik elején már kirepültek a családi fészekből, munkát vállaltak, családot alapítottak. Manapság kitolódott minden, kezdve a felsőoktatástól, az első munkahely megszerzésén át, egészen a tartós párkapcsolat vállalásáig. Mostanság nem ritka a több diploma megszerzése, amelyek befejezése legjobb esetben is a húszas évek második felére tolódik. Ekkortól kezdődik csak el a munkakeresés és az egzisztencia megteremtése. A népszerű szakmák esetében nem mindig egyszerű elindulni az úton és bejutni az első munkahelyre, sokan éppen ezért gyakornokságot vállalnak, ami nem minden esetben jár fizetéssel. Párkapcsolati téren is megváltozott a helyzet, mások lettek az igények és az elvárások. Nehezebben kötnek kompromisszumot a fiatalok, emiatt pedig nem biztos, hogy annyira gyorsan megtalálják másik felüket. Ha társadalmi aspektusból nézzük a kialakult szituációt, máris megértőbbek leszünk és jobban elfogadjuk ezeknek a fiataloknak a szemszögét is.
Milyen a Pán Péterek személyisége?
Érzelmi világuk egy kamasz gyermekét tükrözi, sok esetben élnek meg rendkívül szélsőséges érzelmeket, kezdve a túlzott eufóriától egészen a dühkitörésekig. Magas fokú impulzivitás jellemző őket, önkontrollt pedig ritkán tudnak gyakorolni. Ahogy korábban már említettem, nagy valószínűséggel alacsony az önértékelésük, éppen ezért rendkívül rosszul viselik a kritikát. Valójában peddig, pontosan ebből eredezik az, hogy nem szívesen vágnak bele nagyobb kihívást jelentő feladatokba. Gyakran váltogatják munkahelyeiket, nem vállalnak el magasabb felelőséggel járó pozíciókat, ha esetleg mégis, akkor abból pedig viszonylag hamar kilépnek.
A Pán Péter szindrómások párkapcsolati élete is hasonlóan nehézkesen alakul, hiszen kerülik a tartós elköteleződést, érzelmi életükben pedig gyakran infantilisek. Gyakoriak náluk a futó kalandok, amint felmerül esetükben bármilyen nemű elköteleződés lehetősége, úgy visszavonulót fújnak és inkább kilépnek a kapcsolatból. Mivel nem képesek az elköteleződésre, éppen ezért választanak inkább fiatalabb partnert, akinél ennek még nem áll fent a veszélye.
Van megoldás?
A szindróma kezelése azért nem könnyű, mert sok fiatalnak nincs „betegségtudata”. Ők úgy tekintenek saját magukra, mint akik egy teljesen átlagos életet élnek. Számukra teljesen normális az, hogy még mindig a „mamahotelban” laknak, nem látnak ebben semmi kivetnivalót. Éppen ezért hatalmas a felelősség a szülőkön is, nekik kellene helyes irányba terelni a fiatalokat, ha mindez viszont nincs meg, akkor ne is várjuk, hogy a gyermek kirepüljön. Sok szülő panaszkodik, hogy a gyeremeke még mindig otthon él velük, de valójában ez a helyzet nekik is éppúgy kielégítő, mint gyermekeiknek. Szem előtt van a csemete, van kiről gondoskodni. Sokan közülük, többnyire az anyukák, azért nem támogatják például a szülői ház elhagyását, mert különben szembe kellene nézniuk esetleges párkapcsolati hiányosságaikkal, netalán nem tudnának már mit kezdeni társukkal, unalmassá válna az életük kettesben.
