Minden sportolóval megtörténhet – és meg is történik – hogy megsérül. A profikra éppen úgy leselkedik ez a veszély, mint az amatőrökre. Ugyanakkor talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a sérüléshez, a gyógyulási folyamathoz való hozzáállásban gyakran jelentős eltérések figyelhetők meg.
A profiknak egyfajta szerencséjük van, hiszen nem csupán a „testük”, hanem a gondolkodásmódjuk is profi, ami komoly energiabefektetés eredménye. A kényszerű leállást türelemmel és alázattal viselik, ha pedig olykor mégis eltévelyednének, a körülöttük lévő szakemberek – orvosok, sportpszichológusok és coachok – segítenek visszatérni a biztos regeneráció útjára. Sajnos az amatőrök, hobbisportolók számára ez a lehetőség csak nagyon ritkán áll fenn, így sokkal nagyobb az esélye annak is, hogy egy sérülés után – ficam, zúzódás, húzódás – rövid idő múlva újra edzenek, jelentősen visszavetve a gyógyulás folyamatát, esetleg súlyosbítva a sérülést, aminek később az életminőségre is negatív hatással bíró következménye lehet. Mivel nincsen, aki vigyázzon rájuk, önmagukra kell(ene) vigyázniuk a támogató közösségük segítségével. Sajnos sokszor látom a különböző csoportokban, és néha személyes beszélgetések során is ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalom.
Az együttérzés lájkjai
Emberek lábsérülésekkel futnak, és utána panaszkodnak az interneten, begyűjtve az együttérzés lájkjait, vagy éppen fájdalomcsillapítókon élnek a bokszedzések előtt, alatt és után. Mindig próbálom megérteni, hogy vajon mi van az ilyen gondolkodásmód mögött, miért nem engedi meg magának az illető a gyógyulás lehetőségét, miért kapaszkodik a jelenbe és miért nem foglalkozik a jövővel? Miért nem mer két hétig otthon maradni esténként, mi veszi rá arra, hogy sérülten letoljon egy fájdalommal kísért edzést? Vajon nincsen semmi más, ami kitölti azt időt? Vajon túlságosan nagy lenne a csend, ahol felerősödik a belső hang?
A sport fontos dolog, az egész életminőséget meghatározó tevékenység; jobbá teszi az életet fizikai és mentális síkon is. Viszont a sport nem képes arra, hogy megoldjon súlyos problémákat, elakadásokat. Segít, de nem ad megoldást, mert a megoldás felé vezető út nulladik lépése mindig a szembenézés. Amikor azt látom, hogy a sérülésük ellenére edzésben maradó emberek még büszkék is arra, amit csinálnak – miközben nyilvánvaló butaságról van szó –, egy-egy józanabb kommenttől eltekintve gyűjtik a lájkokat és a „de kemény vagy!”-féle megerősítéseket, nem tudok nem arra gondolni, hogy az ilyen önsorsrontó és rossz példát adó viselkedés hátterében súlyos elakadások, függőségek, egyfajta menekülés húzódik meg.
A korszellem az állandó aktivitást – vagy annak a füllentését – kívánja meg, de az ember, mint biológiai lény sem tud folyamatosan aktív lenni (tud, de annak később komoly ára van).
Mindannyian tudjuk, hogy sérülés esetén a legjobb, amit tehetünk, ha elfogadjuk a helyzetet, ha pihenünk, ha az energiáinkat a gyógyulásra koncentráljuk. Ez megtörténhet könnyen és gyorsan, de megtörténhet lassan és nehezen is – vagy sehogy sem. Mindegyik opció mögött van az adott ember személyes motivációja, hiányállapota vagy elégedettsége, valamint az önmagához és a világhoz való viszonya. Igen, hiányozhat a sport, de felnőtt emberek hároméves gyerekekre emlékeztető érzelmi reakciói egyszerűen nem méltóak egy sportolóhoz (sem). Tehát, amikor valaki nem képes leállni és a sérülései ellenére is megerőszakolja a testét – és valójában a lelkét is –, akkor mindig érdemes gyanakodni és mélyen utánamenni a viselkedés okainak. Sérülten sportolni önveszélyes dolog és egyáltalán nem menő.
Lippai Roland coaching szemléletű tanácsadó, amatőr maratonista írása
