Korunkban minden az ellen szól, azt sugallja neked, hogy ne pihenj, ne legyél tétlen, főleg ne unatkozz, mert lúzer vagy és hülye, plusz „lemaradsz”. De vajon miről maradsz le; mások életéről? Úgy vélem, sokkal inkább a sajátodról, ha nem engeded meg magadnak, hogy lelassulj, és egy kicsit foglalkozz önmagaddal is.
Amikor csak folyamatosan „pörögsz”, akkor sok mindennel foglalkozol, sokak igényeit kielégíted, s noha azt hiszed, hogy igen a magadét semmiképpen sem. Szerintem inkább azoknál van elakadás – vagyis hibádzik a gondolkodásmódjuk, ami nyilván csiki-csuki játékot játszik az érzelmi világukkal is – akik szerint folyamatosan „mozgásban” kell lenni, akik identitását csak és kizárólag az aktivitás, a „túlmozgás” határozza meg. Tudom, hogy „pörögni” trendi és ha nem így teszel, ha nem ezt mutatod magadból online – offline nehezebb, mert nagyobb a lebukás veszélye –, miközben hulla fáradt vagy és rendezetlenek körülötted a dolgok, akkor miközben megvezetsz másokat, magad is becsapod.
Aki kórosan aktív kifelé, szinte mindig passzív belé – a túltolt maximalizmus és a munkafüggőség eléggé jó példák erre.
S ennek az eredménye is ismert: rossz életminőség, örökös elégedetlenség minden irányba, nem kívánt egyedüllét vagy válás, csak látszatra működő szociális kapcsolatok. Amikor valaki képtelen meglenni a munkája nélkül – teljesen mindegy, hogy az miben ölt testet: késő esti telefonokban vagy – ha egyáltalán – nyaralás alatt sunyiban csekkolt emailek esetén – mindenképpen önsorsrontó állapotról van szó súlyos következményekkel.
A munkamánia, a maximalizmus mindig valamilyen hiányállapot, valamilyen belső rendezetlenség megnyilvánulása, egyfajta menekülés, az önbizalom és a szembenézés hiánya. A mélyben meghúzódó okok gyakran a nem kívánt egyedüllét, vagy a rossz párkapcsolat/házasság, a feldolgozatlan konfliktusok a környezettel vagy a szülőkkel. Vagy leginkább az önmagával való rendezetlenség áll a háttérben – és még sok más is katalizátor lehet, ami egy terápián, egy jó coachingon ki szokott derülni. Számos ilyen helyzetet életem meg az ügyfeleimmel és biztosan állítom, a másik oldalon mindig egyfajta felszabadulás volt a probléma felismerése, a régóta bent dolgozó gondolatok és értések kimondás.
Ki vagyok én?
S ha ez bekövetkezik, az ember – ha kellően bátor hozzá – el tud kezdeni dolgozni a témáival, képes lehet arra, hogy egy új szemléletet és működést alakítson ki.
Ne feledjük: sokkal jobb szabad akaratból változtatni valamin, mint kényszerből, fájdalom hatására, de a belső békéért keményen kell dolgozni. Mindig.
A munkamánia és maximalizmus véletlenül sem egyenlő a „szeretem a munkámat” állapottal. Amikor valaki lelkes a munkáját illetően, akkor még nem, mint identitásképző, az „egyetlen tartó oszlop”-ként jelenik meg az életében, hanem egy fontos részként egy jól felépített struktúrában (párkapcsolat, hobbi). Az ilyen ember borzasztóan sebezhető, mert egyetlen dolog (a meló) áll az identitása középpontjában. Itt felmerül a „ki vagyok én?” nagyon is súlyos kérdése. Amikor azt hallom/olvasom olykor még jó adag büszkeséggel leöntve, hogy „én munkamániás vagyok és maximalista”, mindig gyanakszom – és sajnos tízből tízszer bejön. Öt-tíz perc beszélgetés után ezek az emberek kérés és ráhatás nélkül is megnyílnak és maguk is nagy felismeréseket tesznek, ha olyan valaki hallgatja őket, aki nem az instantra, hanem a valódira kíváncsi – őszintén, emberi módon, de kritikusan. Az első lépések: lassíts, lélegezz, pihenj és érezz.
Lippai Roland coaching szemléletű tanácsadó, amatőr maratonista írása
