Régóta egyedülálló anyaként nevelem a fiamat, nem mondom, hogy minden felhőtlen, de a kamaszkor nehézségekkel jár. A mai rohanó világ mindent felgyorsít, a gyerekek az iskolában küzdenek, a szülők megpróbálnak megfelelni, kisebb nagyobb sikerrel. A mai általános iskolákban olyan erős követelmények vannak, hogy néha csak pislogok, mi van, ez csak általános. Nehéz, de sosem vártam el a fiamtól, hogy kitűnő legyen. Végezze el, menjen tovább, csinálja azt, amit szeret, ennyi.
Az SNI neveltetésű gyerekeknek az élete az iskolában még nehezebb, de egy anya azon van, hogy könnyebb legyen. Esténként előveszem a tankönyvet, rövidítem a tananyagot, néha lehet túlzás is, de szeretném, hogy neki könnyebb legyen. Vagy nekem, ez nagy kérdés? De nem adom fel, meg kell csinálni, tovább kell menni. Ezeket a dolgokat nem tudom elengedni. Mindent megnehezít, hogy a fiam mindezt úgy éli meg, hogy én csak a tanulással piszkálom, de én nem akarok semmi mást csak, hogy minden olyan legyen, mint még suli előtt. A veszekedésekkel néha úgy érzem, hogy elveszítem a fiamat, azt a közelséget, amit együtt éltünk meg. Én csak egy ellenség vagyok, aki mindig azzal piszkálja, hogy tanuljon. Pedig ez nem igaz! Észre sem veszi, hogy én segítség vagyok nem ellenség.
A sok megpróbáltatások, kudarcok ellenére, nem tudom feladni. Tudom, hogy nem az egyetlen anya vagyok a világon, aki ugyanilyen nehézségekkel küzd, csak ő még nem találta meg a szabadságot, ami erőt ad neki. Én megtaláltam!
A szabadban eltöltött percek, feledtetik a nehézségeket. Egyedül, közösen, beszélgetések, küzdések, viccelődések mind-mind olyan töltést adnak, nem lehet szavakba önteni. Nem kell azon gondolkoznom, hogy odaérek-e az edzésre, végzek-e a dolgaimmal. Nincs ez!
A női futógálán csodás nők, anyukák, gyerekek vettek részt, én a barátnőmmel és a Runberries női csapat tagjaival csatlakoztam ehhez a csodás naphoz. Úgy volt, hogy délután futok egy 10 km-es távot és irány pihi. Hát egy kicsit másképp alakult, úgy hozta a sors, hogy délelőttre lett egy 5 km-es táv, amit a barátnőm nem tudott betegség miatt teljesíteni. Így lett egy laza futi, ahol tényleg semmi sem számított csak a körülöttem futó hölgyek. Végig lazára vettem, nézelődtem, figyeltem, ahogy mások futnak, nagyon jó érzés volt. Volt lehetőségem biztatni, odafigyelni, annyira más érzés!
Mikor elkezdtem versenyekre járni mindig magával ragadott a tömeg, aminek a következménye az volt, hogy másfél kilométer után jött a rosszullét, séta és teljes kudarc. Sajnos sokan ugyanebbe a hibába estek ezen a versenyen is. Tudom, hogy nehéz megállni, hogy ne vigyen el a tömeg, de érdemes, mert később élvezni fogod minden percét. A második futás délután volt, nagyon sütött a nap, már tudtam, hogy nem lesz olyan felhőtlen, de kíváncsi voltam mit hozok ki magamból ezen a napsütötte időben. Az elejét laza megfigyelősre vettem, vártam, hogy bemelegedjek, tudom, bután hangzik mikor így is 30 fok volt, de erre tényleg szükség van. Miután bemelegedtem és a tömeg is eloszlott magamhoz mérten tempósabbra vettem, de nem úgy, hogy kihajtsam magam, mert még a végén akartam egy hajrát. Már csak 3 kilométer volt hátra és nagyon hiányzott a víz, de nem volt sehol, így jobbnak láttam lassítani. Szerencsére ez nem tartott sokáig, mert jött a várva várt víz, ezután már csak másfél kilométer volt a célig. Ahogy terveztem a végére még maradt energia és jöhetett a hajrá.
Én megtaláltam, ami erőt ad, te se engedd el!