A múlt év egyik utolsó napján éppen Szobról tartottam vissza Budapestre késő délután bringával, s valahol Gödnél adtam magamnak tíz percet egy szendvics elpusztítására. Végül majdnem félóra lett belőle, de szerencsére nem egy defekt miatt. Leültem egy lépcsőre, falatozok, mélázok, erre mögöttem megállva megszólít valaki, nézem, jól felszerelt kerékpáros úr.
Ha értelmes beszélgetés, igazi dialógus lehetősége áll fenn s nem nekem kell(ene) a másikat szórakoztatni, akkor nálam nyitott ajtókat dönget az ember. Szeretek őszintén, manírok nélkül beszélgetni, azt hiszem, hogy másképpen nem is érdemes. Szóval beszélgetünk. Ő egy ötvenéves mérnökember s bizony, bringán minden este letol a környéken 10-15 kilométert, ez az ő sportja, hobbija és énideje.
„Nem elég erős a szívem, hogy mást is csináljak…”.
És akkor jön egy kis fordulat a beszélgetésben; milyen remek emberek a hosszútávfutók, a nagyot tekerő bringások, a triatlonosok, de bezzeg ő csak ennyit tud kisajtolni magából. „Ennyit?”, kérdezem, hiszen bárki büszke lehetne arra, hogy az ötödik iksz után is heti hatvan-hetven kilit teker! Hogy vigyáz magára és így a családjára, hogy gondolkodik magáról, hogy nem költ havi százezer forintot bagóra és még sorolhatnám.
A szuperhősök köztünk élnek
Önmagunk másokhoz való méregetése tuti belépőjegy a csalódás és a kudarcérzet zsákutcájába. Akarhatok én C. Ronaldo lenni, ha a labdát sem találom el, csak hogy egy példát mondjak.
A céljainkat a saját lehetőségeinkhez, adottságainkhoz érdemes megfogalmazni, mert így semmi sem ment meg minket a sikertől.
Ez az ötvenéves ember bárkinek példaképe lehetne a kitartásával és a fegyelmezettségével, erről többször is biztosítottam őt. Csak remélhettem, hogy jól tudtam érvelni az ő teljesítménye mellett. Szívesen folytattam volna, de kezdett sötétedni, jól lehűlve álltam ott a nulla fokban és még közel negyven kilométer várt rám. Úgy éreztem, ez a beszélgetés megérte a hosszabb időt. Hazafelé még azon gondolkodtam, hogy mennyi, de mennyi láthatatlan hős él közöttünk.
Pár nap múlva egy email várt, néhány kedves sorral. Sokat járok a Dunakanyarban, talán legközelebb is összefutunk. Akarom mondani: tekerünk.
Lippai Roland újságíró, amatőr maratonista írása
