Nyelvészből lett hastáncos

Nyelvészként indult, ám a kisdoktorit már nem szerezte meg, mert menthetetlenül beszippantotta a hastánc világa. Szmolinka Eszter Mahasti neve ismerősen cseng alkotói berkekben, mivel műfordításai mellett a Magyar Hastáncintézetet alapítója is, valamint az egyik legképzettebb hazai hastáncos oktató. Családja azonban egészen más pályára szánta, így nehéz utat járt be, míg rátalált arra, ami igazán boldoggá teszi. Interjúnkban vívódásairól és kiteljesedéséről is mesélt.

A nyelvészet és a hastánc nem éppen rokonszakma… Hogyan kerültél kapcsolatba a hastánccal?

Mindig is tudtam, hogy nyelvekkel és emberekkel szeretnék foglalkozni, csak azt nem tudtam még kislány koromban, hogy milyen módon kellene. Valahogy a nyelvészkedés egyértelmű volt: az orosz nyelv és a magyar nyelvtan volt a kedvencem az iskolában. A szüleim pedig nagyon támogatták, hogy értelmiségi váljon belőlem, így az egyetemi tanulmányaimnak is nagyon örültek. Én pedig egészen pici koromtól kezdve arra is vágytam, hogy háremhölgy lehessek. Nem tudom, hogy ez honnan jött, de ez nem is fontos. A lényeg, hogy mára megvalósítottam ezt a vágyamat. A hastánccal úgy kerültem kapcsolatba, hogy három éves koromtól kezdve jártam zenés-táncos sportokra, amiket nagyon szerettem. Elkezdtem a kurzust és menthetetlenül beszippantott ez a művészet, a zene, a tánc és a kultúra…

Milyen életesemény váltotta ki, hogy végül már „főállásban” foglalkoztál a hastánccal?

Orosz-ukrán szakos voltam az egyetemen, összehasonlító nyelvészetet tanultam, így több más szláv nyelvbe is belekóstoltam, és hobbiból is tanultam párat, mint mondjuk a német és az eszperantó. Az egyetem elvégzése után azonnal a Nemzetbiztonsági Szakszolgálathoz kerültem, ahol kiválóan tudtam kamatoztatni a nyelvtudásomat. De nem sokáig dolgoztam ott, hiszen a lelkem teljesen másfelé kívánkozott, nem egy „katonai” rendszerbe. Közben elkezdtem a kisdoktori képzést keleti szláv összehasonlító nyelvészetből, és már voltak hastáncos tanítványaim is. Emellett fordítottam több helyen, de a műfordítást sem adtam fel, mert ez már igazi művészet volt. Közben hirtelen jött egy lehetőség, hogy megnyithassam az első magyarországi hivatalosan működő hastánciskolát. Hirtelen vállalkozó lettem, mindenféle vállalkozói tapasztalat nélkül, úgy, hogy a „valódi” életről sem tudtam semmit, és közben várandós is lettem az első gyermekemmel. Láttam, hogy ez így sok lesz, valamit el kell engednem. A nyelvészkedésre esett a választásom, mert a hastánc mindenképpen kellett a lelkemnek.

Hogyan fogadta a családod a döntésedet, hogy a fordítás helyett mostantól táncművészettel keresed a kenyeret?

Szegény szüleimnek rengeteg sokkot okoztam az életemmel, a hirtelen és átgondolatlan döntéseimmel. A legnagyobb megrázkódtatás mégis az volt a számukra, amikor felhagytam a nyelvészkedéssel. Édesapám, aki fiút szeretett volna, mindig próbált fiúnak nevelni és logikus gondolkodású, ésszel élő értelmiségiként képzelt el engem. Sokáig tartott, míg feldolgozta, hogy szabadúszó művészember lettem, aki teljes bizonytalanságban éli az életét. Ő mindig mindent ésszel és logikával szeretett megoldani, én pedig csak úgy tudtam elképzelni az életemet, hogy a megérzéseimet, a szívem szavát, az angyalok hangját, a „hívást” (vagy hívjuk ezt bárhogyan is) követem. Persze nekem sem volt egyszerű, mert ebben a közegben felnőve sokáig én is így szerettem volna élni, azt hittem, hogy ez a helyes, mert apukám ezt mondta.

Mit ad számodra a hastánc, amit korábban másban nem találtál meg?

Ez nagyon nehéz kérdés. Mindent. A boldogságot. Teljességet. A spiritualitásom megélését a fizikai síkon. A nőiség minden szintjének kiteljesedését. De ezeket nem csak számomra adja meg, hanem minden hastáncos hölgy számára is.

Mi motivált, amikor saját hastáncstúdiót alapítottál, illetve később életre hívtad a Magyar Hastáncintézetet?

A karriervágy és az önmegvalósítás. Az, hogy többre vágytam, különlegesre, extrára, egyedire, minőségre. A Hastáncintézetben például minden tantárgyat a legelismertebb szaktekintélyek tanítottak, a legzseniálisabb magyar oktatók. Meg ugye a belső hang, a hívás, amikor érzed, hogy ezt kell csinálnod, bármi lesz is.

Ennyi minden mellett és „sokgyerekes” anyukaként, hogyan marad energiád arra, hogy „nőként” példát mutass a tanítványaidnak?

Néha ezt elég nagy kudarcként élem meg. Tudom, hogy sok táncosunk belőlem merít erőt, mert látja, hogy három gyerek és non-stop vállalkozás mellett is nőnek lehet maradni. Persze, megvalósítható, csak néha nehéz. Ugyanakkor könnyű is, hiszen csupa olyan dolgot csinálok, amit szeretek, mindig fűt az öröm és a lelkesedés, a hála az élet ajándékaiért, és talán a jó példa ragadós. Ugyanakkor a gyerekek mellett megtanultam összpontosítani a lényegre, a fontosra koncentrálni, azonnal jelen lenni bármiben, amiben éppen akkor szükséges, összeszedettnek lenni és a topon lenni ott és akkor, amikor kell.

Véleményed szerint mi a titka annak, hogy egy teljesen új területen sikeresek legyünk?

Mi a siker? Mindenkinek más. Nekem az a siker, hogy boldog, elégedett ember vagyok. Mindig azt csinálom, amit szeretek. Ez biztosan kisugárzik. Ahhoz, hogy egy új területen legyünk sikeresek, biztosan szükséges a lelkesedés, a kitartás, a hit magunkban és a világban, a hit a csodákban, az élet ajándékaiban, az emberekben, bármiben. De a legnagyobb siker az, ha boldog vagy.

Milyen fejlődési irányt határoztál meg önmagadnak az elkövetkező húsz évre?

Rengeteg új tervem van. Ezt most az élet is támogatja, hiszen éppen új életszakaszba érek.

A picik már nem olyan picik, így már nem csak a családnak élek. Az utóbbi négy év leginkább a nem alvásról szólt, a túlélésről. Jelenleg viszont egyre több energiát tudok áramoltatni a külvilág felé is, mindeközben pedig örömömet lelem a családomban, és törekszem az egyensúlyra, hogy mindenki eleget kapjon belőlem, és én is eleget kapjak a családból és a külvilágból is. A vállalkozásomat fejlesztem, és nagyon élvezem, hogy újra többet tudok tanítani, és persze a saját örömömre táncolni. Például most indítok orosz nyelvű hastánckurzust is. Azt tapasztalom, valahogy minden akkor és úgy történik, ahogy kell. A pici fiam érkezésével be kellett zárnom a saját termemet, azonban most „véletlenül” hirtelen megint lett saját termem. Szeretném visszahozni mindazt a jót, ami a régi stúdiómból megmaradt (a női könyvtárat, a fantasztikus oktatókat, a szuper kurzusokat) és nekiálltam annak, hogy ezen a helyen egy igazi női központ jöhessen létre, ahol nemcsak a hastánc, hanem mindenféle egyéb kurzus és program szolgálja a nőiségünk kiteljesedését. A jövőt illetően nem annyira években gondolkodom, inkább élvezem a kiteljesedést. Örülök, hogy megélem azt, amit hoz az élet, amit meg kell élnem, és mindezt nagyon élvezem.