Mióta az eszemet tudom, nagyon szeretek futni. Bár hozzá kell tennem, kisgyerekkoromban eléggé megnehezítette a helyzetemet, hogy mint egy páran mondják, akik akkor is ismertek: „szélesebb voltam, mint magasabb ”, ezen kívül örökletesen rosszak az ízületeim, ami először a térdemen mutatkozott. 11 éves korom óta van például egy csontkinövés a jobb térdemen és állandó porckopással küzdök. De tesi órán emlékszem, mindig lefutottam a többieket. Én futottam a legjobb coopert, és gimi végére iskolaelső lettem ingafutásban. Nem azért, mert jobb voltam vagy gyorsabb, mint az osztályom akkori tagjai, hanem mert valamiért mindig is komolyan vettem ezt a sportot.
8-9 éve kisebb-nagyobb szünetekkel – amit a térdproblémák miatt kellett beiktatnom- rendszeresen futok. Először még csak fogyni szerettem volna, mert elegem volt már az állandó csúfolásból és lenézésből, amit a korombeliektől kaptam és ez volt számomra a legkényelmesebb út hozzá, de ahogy szépen lassan egyre gyorsabb, erősebb, ruganyosabb lettem és egyre nagyobb távokat tudtam megtenni, szerelmes lettem.
Nehéz leírni, mit érez az ember akkor, mikor megteszi élete első 10, 20, 30, 40 kilométerét. Aki nem próbálta, annak nem is lehet elmagyarázni. Minden egyes edzés egy olyan kaland, amin soha nem tudod, mi vár és csak magadra számíthatsz. Kicsit félelmetes is az elején. Órákat töltesz el a saját gondolataiddal és sokkal jobban megismered magad, a képességeidet, a határaidat és hogy mire vagy képes. Persze idővel a „flow-élményt” is megtapasztalod, ami azt jelenti, hogy az agyad aktív része teljesen lekapcsol, csak mész, mint egy zombi. Viszont isteni érzés ez egy fárasztó nap után, vagy ha valaki felidegesített, vagy ha boldog vagy, vagy bármikor.
2017-ben eldöntöttem és lefutottam a maratont, ami hatalmas élmény volt. Sok mélyponton kellett átlendülnöm, amíg eljutottam idáig, de az összes edzés minden egyes percét megérte. Miért nem jelentkeztem hamarabb? Mert belém beszélték, én meg elhittem, hogy nem vagyok rá képes. „Az nagyon sok!” „Fusson, aki szegény!” „Na majd pont te.” Aztán valamiért ez lett az egyik álmom, amiért küzdeni kell.
Első lépés: elhitetni magammal, hogy képes vagyok rá.
Tapasztalatomból kiindulva ugyanis a legtöbb embert csak a feje fogja vissza. A hosszútávfutáshoz is, mint minden sporthoz kell egy fizikum, de leginkább fejben dől el az, hogy az adott távon célba érsz-e vagy sem. Életem első maratonján az utolsó 8-ast úgy futottam le, hogy a jobb térdemből addigra kikopott a porc nagy része és begyulladtak a szalagjaim. Borzasztóan fájt, többször is majdnem elsírtam magam, de valamiért eszembe sem jutott az, hogy kiszálljak, csak az lebegett a szemem előtt, hogy 8 kilométer már semmi, akár fél lábon is, hiszen bent vár a célban mindenki, aki szurkol nekem… jobb-bal, jobb-bal… és sikerült.
Soha nem kerestem futótársat.
Ez valahogy mindig az én saját kikapcsolódásom, az „én-időm” lesz, amikor kicsit elfuthatok a mindennapi nehézségek elől, gondolkozhatok, ötletelhetek, egyedül lehetek, élvezhetem a természetet, vagy azt, hogy megint jobban sikerült az intervall mint múltkor. Ezek mind hozzásegítenek ahhoz, hogy jobb legyek az élet más területein is, hogy merjek belevágni olyan dolgokba, amitől félek kicsit. Hiszen az életben is, csak úgy, mint a futásnál – csak mi képzeljük oda azt a falat és csak mi tudjuk ledönteni.
Valamiért azt érzem, hogy nem a maratoni táv az én határaim vége, ezért szeretnék kipróbálni egy 50 kilométeres ultrát is. Szerintem ebből is látszik, hogy ha ebbe a sportba beleszeretsz, soha nem unod meg, mindig van újabb kaland, újabb felfedezni való.
Ja, és nehogy azt gondoljátok, hogy több időm van rá, mint bárki másnak!
Egyetemista vagyok, vállalkozást vezetek és a családi vállalkozásba is besegítek. Plusz, egy csomó ételre intoleráns vagyok, így mindent magamnak sütök-főzök és dobozolok. Mindenkinek arra van ideje, amire szán. Én általában hajnali 4-5 óra körül kelek, reggeli-pakolás-futás, aztán munka és a többi teendő. De ami érdekes, hogy ennek ellenére sokkal több energiám van az egész nap folyamán, mint a társaimnak. Valahogy ez a rendszerezettség és aktivitás ehhez is hozzásegít.
Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert a legnehezebb pillanatokban sok-sok segítséget kaptam. A kishúgomtól és a barátomtól, akik fáradhatatlanul bicikliztek mellettem 3 órákat, hozták a vizemet és az energiazseléket, a szüleimtől, akik minden verseny előtt bíztattak és sokat meg is néztek. Rengeteget segít, ha tudod: büszkék rád azok, akik végig nézték, mennyi munkád van abban, hogy most indulsz ezen a versenyen.
Tehát mit ad ez a sport? Nyugtat, rendszerez, energiát és önbizalmat ad, formában tart és boldogabbá tesz.
Bele akarsz vágni? Csak fogd meg a futócipőd és indulj neki. Mindenki egy lépéssel kezdte.
