Sosem szerettem sportolni, állandó súlyproblémákkal küzdöttem. A két terhességem pedig csak rátett egy lapáttal. A súlyfelesleg mellé jött a magasvérnyomás, koleszterinszint emelkedés, pánikbetegség, gyógyszerek. Két gyermek édesanyjaként tudtam , hogy ez így nem mehet tovább, hiszen szükségük van rám. Változtatnom kellett az életmódomon.
Az egészséges étkezés, mellett elkezdtem tornázni. Aztán jött egy kattanás és elhatároztam, hogy elkezdek futni.
2016 februárjában húztam először futócipőt. Akkor még nem gondoltam volna, hogy maratonista lesz belőlem. Mikor meglett az első ötös, azt hittem ennél a távnál leragadok. Tündi barátnőm viszont megmondta „akinek megy az 5 annak megy a 7 is” Valahogy aztán szépen beleszerettem a futásba,és csak nőttek a távok. Jöttek a versenyek. Félmaraton, harminc kilóméter, majd a maraton. A közösségi oldalakon keresztül ismertem meg Veronikát aki végig mentorált engem! A maratonra való felkészülés más volt mit a többi! Nem csak fizikailag volt keményebb hanem mentálisan is. Első maratonnak a Balaton északi – partját választottam. Spuri Balaton és FélBalaton szupermaratonon belül szombaton a Maratonfüred -en futottam. Rettenetesen izgultam, a reggeli zabkásámat sem tudtam megenni. Badacsonytomajból rajtoltam. Elindultam szépen a kis 6:30-as tempóval. Aztán jött a meleg, a sok emelkedő, muszáj volt kicsit lassítanom. Imádtam, hogy itt mindenki szurkol mindenkinek senki nem megy el a másik mellett egy „Hajrá” nélkül! Örültem az ismerős arcoknak! 32 kilóméternél pedig jött a holtpont ami majdnem 5 kilóméteren keresztül többször is visszatért. A táj, a Balaton látványa, az hogy a családom és a barátaim várnak a célba mindig átlendített a holtponton. Volt, hogy utáltam, hogy van mellettem valaki, vagy azt, hogy nincs mellettem senki, volt, hogy egyik zene se volt jó,fájt a talpam. Tudom, hogy 32 kilóméternél jön általában a holtpont, de én magam életét nézem, 32 évesen lettem beteg, 36 éves voltam mikor elkezdtem futni. Ezen az öt kilóméteren ezt a küzdelmes időszakomat éltem meg újra. Az utolsó öt kilóméteren újból erőre kaptam. A célba érkezés, pedig mámor és könnyek. Nehéz szavakba önteni az érzéseimet, igazából nem is lehet.
Azt hiszem elmondhatom, hogy csatát nyertem önmagammal szemben, fájdalmat, holtpontot legyőzve. Boldogsággal tölt el ha versenyre gondolok, sokat kaptam tőle.
Rájöttem sokkal többre vagyok képes mint gondoltam!
Hálás vagyok, hogy van két gyönyörű lányom, két jó lábam és egészségem és művelhetem azt a hobbit amit szeretek...FUTOK ♥️
Hozzászólás ehhez a bejegyzéshez